Ugrás a fő tartalomra

Márai Sándor: Mágia (részlet)

(...) az írás megelevenít személyeket, akik a regényhez tartoznak, mozgósít alakokat, akik addig csak éltek valahol, s rézöntők voltak vagy nagynénik vagy szép nők vagy tábornokok, s nem tudtak semmit a végzetükről. Mikor az ember írni kezd valamiről, az emberek, akik a témakörhöz tartoznak, egyszerre nyugtalanok lesznek, s valamilyen módon jelentkeznek. Az egyik levelet ír. A másik találkára hív. A harmadik ajándékot küld, mintegy kegyelmet könyörög, meg akar vesztegetni. A könyvről nem tud még senki, csak ők, a könyv nem jelent meg nyomtatásban, ott hever a fiókban, nem ismeri más, csak én, az író, takarítónőm, aki néha belenéz, de aztán elunja olvasni, s ők, az emberek, akik egyetlen sorát sem olvasták még, de az a rejtélyes, finom és kegyetlen hívás, ami az írás, hatni kezd reájuk, a messziben, a szomszéd házban vagy a szomszéd földrész egyik városában, sorsuk alakulni kezd, egyszerre elmennek hazulról vagy csinálnak valamit, amit nem lehet megérteni. S én mindezt tudom és nem is tudom. Én is csak alak vagyok, a regényben és az életben, végrehajtok valamit, a mágia egyik szerves alkotója vagyok, egyszerre író, téma és alak, végzet és ítélet-végrehajtó, vajákos és sorsdíjas... Ezért lesz nyugtalan a világ, melyet az író megérint. Tudod, mint mikor fény hull a mély vízbe, s a puha, síkos testű állatok lengő hassal és lógó uszonyokkal siklani és cikázni kezdenek. Ezt a mély vizet, az élet sötét és varázsos alvilágát érinti meg a mágia.
Márai Sándor: Mágia

Sok dologról szeretnék írni, de egyikkel sem tudtam volna így megtisztelni a 21 lájkolómat! Ez az idézet nagyon közel áll a szívemhez, és azt hiszem, mindenki érzett már hasonlót, amikor tollat/klaviatúrát fogott a kezébe, és írt egy történetet.

Megjegyzések